Az egyiptomi üvegek

Nem tudjuk pontosan melyik népcsoport találta fel az üveget: Mezopotámia, vagy Kis-Ázsia lakói, vagy az egyiptomiak.

Annyi bizonyos, hogy i.e. 3000-2500 körül a Nílus partvidékén több üvegkészítő technikai is ismert volt:

• Üvegmasszával összeolvasztott üvegport öntöttek formába. Így kis amulettek és figurák készültek.

• Üreges tárgyakat egy fémmag köré összegyúrt forma köré mintázott üvegkeverékkel késztettek. A tárgy kihűlését követően a mállékony, ámde hőálló anyagból (homokból, agyagból) készült formaanyagot eltávolították a tárgy belsejéből.

• A mozaik üveget úgy hozták létre, hogy a többszínű üvegmassza darabokat rendeztek el egy formában, kiöntötték és lecsiszolták.

• A viaszvesztés technikája alkalmazása során a tárgyat viaszból megformázták, és hőálló anyaggal vették körül. A melegítés hatására a felolvadó és kicsöpögő olaj helyére forró üvegmassza folyt be.

• A vésés során az üvegtömböket a márványhoz hasonlóan formára vésték és csiszolták.

Fenti technikákkal tartókat, tálakat, balzsamok és kozmetikumok számára tégelyeket, emberi és állati figurákat, valamint ékszereket is készítettek. Az ezt követő századokban jelent meg az aranyfóliás technika (Zwischengoldglas vagy fondi d’oro), amelynek alkalmazásakor üvegrétegek közé aranyfóliát zárnak.

A hellenisztikus Egyiptomban (Alexandria i.e. 332-ben való megalapítását követően) a virágzó üvegművesség csodálatos alkotásokat hozott létre a görög formák és az egyiptomi technikák ötvözésével.

A római üvegek

A „római” kifejezés ebben az esetben az i.e. 100 és i.sz. V. sz. között Angliától Szíriáig terjedő területen készült üvegalkotásokat foglalja magában.

Az üvegfúvás megjelenésével olcsóbban és nagyobb mennyiségben tudtak üvegtárgyakat előállítani. Így az üveg elterjedhetett a kevésbé tehetős emberek körében is a mindennapos használati tárgyak révén. A technika sokkal gazdagabb formaválasztékú termékek előállítását tette lehetővé lényegesen rövidebb idő alatt. Gyártottak kenőcsöknek és balzsamoknak való „palackocskákat” (ampullae vitreae), láncon felfüggeszthető – valószínűleg a fürdőkben használt – olajtartókat (aryballos), borok tárolására alkalmas amforákat és palackokat, asztali edényeket sokféle célra, társasjáték figurákat, ékszereket, vázákat, stb.

Az üvegtárgyak hihetetlen gazdagságú választékából két különlegességet érdemes kiemelni:

• Vasa diatreta: kettős falú üvegedény, amelynek külső falát metszéssel és fúrással hálószerűen mintázták meg. Így azt a benyomást keltik, hogy két külön rétegük – egy sima és egy áttört – van, holott egy „testből” állnak.

• Cameo üveg (vázák): az élénk színű (kék, zöld, bíbor) tárgyat ónoxidos fehér üvegmasszába merítették. Az ónoxidos réteget aztán különböző formák szerint több rétegben csiszolással eltávolították. Így született meg a sötét háttérből kiemelkedő tündöklően világos „domborművek” sorozata. A ránk maradt darabok közül a legismertebb a Portland váza, amely a British Múzeumban látható.

Természetesen a régi „öntőformás” és mozaik technikák sem merültek feledésbe. Sőt, megjelentek az ún. „formafújt” üvegek is. Ebben az esetben az „előfújt” üvegeket fémformába süllyesztik, majd tovább fújják a végleges méretre és formára. A formát használták a tárgy alakjának előformálásához is, de leggyakrabban külső, reliefszerű díszítéseket készítettek vele.

Iszlám üvegek

Az iszlám Mohamed halála után (i.sz. 632) indult hódító útjára és száz év alatt meghódította Észak-Afrikát (pl. Egyiptom, Szíria), Ázsiát egészen Indiáig, és Európa déli részét (Ibériai félsziget.). A kultúrák és vallások több száz éves együttélése, keveredése folytán az iszlám művészet nagy hatással volt a Földközi-tenger egész partvidékén.

A VII. és XV. sz. közötti iszlám üvegkészítésre főképpen a már ismertetett technikák voltak jellemzőek: az üvegfúvás, a vésés és a cameo csiszolás. A formákban és motívumokban – különösen a korai időszakban szintén fellehetőek mind az egyiptomi, mind pedig a római hatások. Például a kristályok és az üveg véséssel való alakítása és díszítése az egyiptomi, míg a parfümös és balzsamos edénykék gyártása a római hagyományokat tükrözik. A díszítésben azonban több „iszlám specialitás” jelent meg:

• Lüszterezés: az Iszlám Birodalom egyiptomi területein elterjedt technika lényege, hogy feltehetően királyvízben feloldott ezüstöt, aranyat, vagy rezet olajos anyaggal megkötöttek, befestették vele az üvegtárgyat, majd kiégették. Ettől az üveg fémes – majolikaszerű -csillogást kapott. Ezt a technikát nem csak az üveg, hanem a kerámia tárgyakon is alkalmazták.

• Aranyozásos zománcfestés: Perzsia kivételével az egész birodalomban alkalmazták. A fémoxidokkal színezett kihűlt üvegtárgyakra az előre megrajzolt minta szerint vékony aranylemezeket erősítettek, gumiarábikum, víz és folyékony zománc segítségével. Száradás után a díszítést kemencében ráégették a tárgy felületére. Az aranyozást és zománcfestést először csak kisebb tárgyakon alkalmazták (tálak, kisebb palackok), majd később egyre nagyobb felületeken is, mint nagyobb edények és mecsetek felfüggeszthető lámpásai.

A XIII. sz. második felétől – a Mongol Birodalom kialakulásával – a Kínától Perzsiáig húzódó területeken kínai díszítőelemek jelentek meg az üvegtárgyakon.

A korai és haladó középkor üvegművessége

A VI-XIII. század közötti Európából alig találkozunk üvegtárgyakkal. A kevésbé tehetősek nem engedhették meg maguknak az üveg luxusát, az elit pedig a keleti termékeket részesítette előnyben. Említésre méltóak a különböző színű és méretű üvegdarabokból készült ablakok, amelyek lehetővé teszik a fény átszűrődését, és szép színhatást adnak Fénykorukat azonban csak később, a gótika idején, az Európa szerte sorra épülő katedrálisok impozáns üvegablakaiban érik majd el.

Itália üvegművessége

Valószínűleg már a X. sz. körül létezett Velencében magas színvonalú üvegművesség, de teljes bizonyosságot adó tárgyakat ebből az időből nem találtak.

1271-ben azonban rögzítették az üvegkészítők szövetségének alapszabályzatát. Ebben tiltották a készítőknek tevékenységük államhatáron kívüli gyakorlását és bármilyen konkurens kezdeményezés létrejöttének támogatását (pl. alapanyaggal, technika oktatásával), vagyonelkobzás terhe mellett. Ugyanakkor a szabályzat védte a velencei mestereket a konkurenciától, biztosította az alapanyagellátást és egyfajta különleges státuszt. Ebben az időben alakult ki a muranói műhelyegyüttes, amely egy helyre gyűjtötte a készítőket, csökkentve a tűzvészek kockázatát, valamint az idő- és költségráfordítást.

Mindennek ellenére a XV. sz. közepéig nem voltak különleges jellemzői a gyártásnak. Ekkora azonban „megérett” a helyzet és a muranói üveg főszerephez jutott. A pompázatos remekművek – kupák, tálak, palackok, kelyhek, asztaldíszek – készítésének hátterében nagyon sok technikai újítás állt.

• A „cristallo”: elnevezése a hegyi kristályra utal. A különleges tisztaságú üveget – kristályt – mangán segítségével készítették, amely színtelenítő hatással volt a velencei nátronüvegre (kalcium-nátrium üveg).

• A zománcfestés továbbfejlesztése: a zománcfesték üvegporból, a színt adó fémoxidokból és olajos kötőanyagból (pl. levendulaolaj) állt, amelyet az üveg olvadáspontja alatti hőmérsékleten égettek rá a tárgy felületére.

• A jégüveg („kraklé”): az üvegmasszát jeges vízbe mártották, amitől annak felszíne repedezetté vált. A tárgy további fúvása során a repedések egy része elsimult.

• „Fonalas” technikák: színes, vagy tejüveg masszát ágyaztak átlátszó üvegrétegbe díszítőelemként. Több változata létezett. A „vetro a fili” esetében a díszítő szálak egyenes, hajlított vagy spirál vonalakban futottak az üvegben. A „vetro a reticello” (hálóüveg) esetében a díszítő szálakat hálószerűen keresztbefonták. Az ún. sodronyüvegben a szálakból vastagabb fonatokat képeztek.

• A tejüveg: ónoxidból készült fehér üveg, amely a porcelán tündöklően fehér anyagához hasonlít. A porcelánt ekkor csak nagyon kis mennyiségben importálták keletről, így nehezen volt hozzáférhető.

• Kalcedon üveg: átlátszatlan üvegkeverék, amely fémösszetevői révén az azonos nevű ásványhoz hasonlít. Később kiterjesztették az elnevezést minden olyan üvegre, amely hatásában ásványokat vagy féldrágaköveket utánzott.

• Gyémánthegy pontozás – metszés: az üvegtárgyakba gyémánthegyű eszközökkel „vésik” bele a díszítést. A mintázat ekkor még nagyon egyszerű, aminek oka részben a „cristallo” anyaga, amely nem elég tömör a bonyolult mintázatok készítéséhez.

A XVII. sz.-ban a velencei üvegművesség fejlődése megtorpant. A munkaerőhiány (1630-as pestisjárvány), a túlkínálat és a konkurencia visszavetette az újítókészséget. Eközben más területeken jelentős felfedezések mentek végbe (Anglia – ólomkristály, Csehország – káliüveg kristály), amelyek egy időre perifériára szorították az itáliai üveggyártást.

A XVIII. sz.-ban már Muranóban is alkalmazták a kalcium – kálium üveget csehországi mintára. Főképpen csillárok és változatosan díszített asztali dekorációk jellemezték a felhasználását. Említésre méltóak az üvegből készült, vagy üvegdíszítéssel kombinált tükörkeretek és az apró figurák készítése. A díszítőelemek tekintetében a barokkot a rokokó váltotta fel, amely a „szigorúbb” klasszicista stílusnak adta át helyét. A velencei üvegművészet azonban csak nagyon lassan – szinte vonakodva – vette tudomásul az átalakulásokat. A XVIII. sz. végi és XIX. sz. eleji történelmi események hatására évtizedekig tartó hanyatlás jellemezte mind a muranói, mind a Velencén kívüli olasz üvegművességet. A XIX. sz. közepén mutatkozott némi fellendülés, de új technikák nem jelentek meg. Említésre érdemes, hogy az 1845-ös bécsi kiállításon Pietro Bigaglia mutatta be először „millefiori” levélnehezékét, amely a manapság oly elterjedt levélnehezékek „őspéldánya”. A millefiori jelentése „ezer virág”. Az üvegszálakat a tárgy belsejében úgy rendezik el, hogy azok az átlátszó anyagon keresztül apró virágoknak látszanak.

Újabb jelentős újítások csak az I. Világháborút követően jelentek meg ismét, az 1920-as években. Ilyen a nehéz, forrón színezett üveg, a légbuborékos üveg és a murrha üveg.

A II. Világháború után az egész világon megszilárdult az üvegek kategóriába sorolása: művészeti, építészeti és ipari üvegek. A merev osztályozásból sajnos kimaradtak a szuvenírek, az ékszerek és a vallásos jellegű emléktárgyak, amelyek annak ellenére az üvegművességhez tartozó tárgyak, hogy sorozatgyártásban készülnek. Az Amerikai Egyesült Államokban kialakult új irányzat, a Studio Glass – az üveg „megszabadítása” a funkcionalitástól – Itáliában is elterjedt. A modern kor kimagasló művészalakjai többek között Ercole Barovier, Archimede Seguso és Flavio Poli voltak.

A cseh és német üvegművesség

A területi közelség és a művészek „vándorlása” miatt a cseh és a német üvegművesség fejlődése bizonyos korokban alig választható egymástól. Az itáliainál sokkal szabadabb körülmények között a technikák és a díszítő stílusok gyorsabban terjedtek el.

A XIV-XVI. sz.-ban a cseh-német térségben az ún. Waldglas volt az uralkodó, amely káliummal készült, homok és hamu keverékéből az erdőkben felállított kemencékben (a „Wald” jelentése erdő). Színe zöldes vagy sárgásbarna. A keverék jellegzetes tulajdonságaihoz tipikus formák társultak, mint a Kuttrolf vagy a Römer.

A zománcfestés nagyon sokáig a legkedveltebb díszítőtechnikák közé tartozott, még akkor is, amikor sikerült az „a la facon de Venise” (velencei módra készített) kristályüveget előállítani. Ez a kristály kissé homályosabb, szürkés árnyalatú volt, de a zománcfestés színvonala rendkívül magas. Kiemelendő még a színes üvegmasszák használata és a csiszolás. Jellegzetes díszítmények a melegen applikált üvegcseppek. Tipikus német modell a 20-40 cm magas Stangenglass („rúdpohár”). A XVII. sz.-ban jelenik meg az ún. Humpen, amely kb. 60 cm magas, gyakran fedeles henger alakú kupa.

A metszés-csiszolás technikája Csehországban terjedt el először, majd kevéssel utána Németországban is. A mintázat elképesztően gazdag volt, a növényi ornamentikától kezdve a portrékon és mitológiai alakokon át az allegorikus jelenetekig. 1650-ben jelent meg az ún. Eisenrot és Schwarzlot technika.

A metszetek stílusában készült ábrákat átlátszó vörös (Eisenrot) vagy fekete (Schwarzlot) színű festékkel rajzolták ki. Ezáltal a díszítés alig domborodik ki és jellegében is teljesen eltér a zománcfestéstől. Az ilyen festéssel készült kedvelt témák voltak a csata- és vadászjelenetek, pásztorjáték motívumok, valamint rács-, lomb- és szalagdíszek.

A század végén Csehországban felfedezték a kálium-karbonát segítségével előállított üveget. Ez gyorsabban megkeményedik, tündöklőbb és szilárdabb, mint a „cristallo”. Sokkal alkalmasabb arra, hogy csiszolt és vésett díszítményekkel lássák el. Ez az ún. „cseh kristály”. A nagyobb keménységű és falvastagságú üvegek gyártása megváltoztatta az addig megszokott formákat. A Römer és Humpen kivételével a régebbi típusok elmaradtak és megjelent a serleg (Pokal) és a fedeles serleg (kehely).

A barokkhoz képest könnyedebb klasszicista stílus elterjedése itt is kissé lassú volt, de korántsem ütközött akkora ellenállásba, mint Itáliában. A zománcfestésben is jelentek meg újítások, például a tejüvegen való alkalmazás annak érdekében, hogy a porcelánhoz hasonló tárgyakat kapjanak.

A XIX. sz. elején a német, osztrák és cseh területeken elterjedt a derűs nyugalmat árasztó biedermeier. Csehországban egy új zománcfestési eljárást szabadalmaztattak (Friedrich Egermann), az ún. lithyalint, amely sárga vagy vörös alapszínű. Ez az eljárás a féldrágakövekhez hasonló színű és felületű tárgyak készítését tette lehetővé, mint a már említett kalcedon üveg. Szintén Egermann találmánya a sárga és vörös üvegpác, amellyel a kétrétegű üveghez hasonló hatás érhető el. Magyar területeken a fürdő-, kúra és emlékpoharak révén ez volt a legelterjedtebb technika. A rézrubin (vörös) páccal festett tárgyakon zománcfestéssel kombinálva gyakran ábrázolták a koronás magyar címert.

A nagy hagyományú cseh üvegcsiszolás még magasabb színvonalra jutott. A cseh mesterek gyakran külföldre költöztek, így szinte az egész világon hatással voltak az üvegművészetre. Leghíresebb képviselőjük Dominik Birmann volt, aki nyaranta úgy jutott keresethez, hogy a híres gyógyfürdők látogatóinak képmását csiszolta tányérokba, poharakba, kelyhekbe és érmékre. Munkáit szignóval látta el.

A legnagyobb kereskedelmi sikert Csehország a jellegzetes csiszolt és ezerféleképpen díszített poharakkal érte el. Ezek díszítése megőrizte a nemzeti jelleget és egyfajta barátságos hangulatot. Az üvegpoharakat legfőképpen kedves ajándéknak szánták, így nem készítettek hatalmas étkészleteket, csak egy flakonnal vagy kistányérral, esetleg kettesével csomagolva árusították őket.

A XIX. sz. végére itt is megjelent a szecesszió (Franciaországban art nouveau) stílusa, amely legalább olyan nemzetközi léptékű stílusirányzattá vált, mint pl. a gótika. Alapja az emberbe vetett hit és a természet megfigyelése. Németországban ez a stílus (neve itt Jugendstil) jellemzi az I. Világháborúig terjedő időszakot. Cseh területen kiemelkedő Ludwig Moser üveggyára, amelynek munkáira a mélycsiszolás és az arany bőséges használata volt jellemző.

Németország a két világháború között nem túl sikeres kitérőt tett az art deco világába, amely a szigorú geometriai vonalakon alapszik. A XX. sz. 60-as éveiben az amerikai hatás (Studio Glass) adott nagy lendületet.

Csehország (Csehszlovákia) a XX. sz.-ban is a terület legfejlettebb üvegművészetével bírt, annak ellenére, hogy politikai berendezkedése miatt csak az 50-es évek végén vált ismertté nyugaton. Szerencsére az állami irányítás átlátta, hogy meg kell óvni a cseh hagyományokat a kulturális uniformizálódástól.

Az angol üvegművesség

Az angol üvegkészítés a XVI. sz. közepéig egyszerű használati tárgyakra korlátozódott. A század második felében az „a la facon de Venise” üvegek és a Waldglas gyártásával, valamint a kristályüveg importjával fellendült az üvegművesség.

A századfordulóra a gyártási monopóliumok korlátozták a versenyt, és ezzel erősen gátolták az iparág fejődését. A viszonylag kevés számú hutában palackokat, poharakat, ablak- és tükörüveget gyártottak. A XVII. sz. közepétől a reformáció hatására a vallásos témájú díszítéseket más témák, pl. üvegre festett portrék váltották fel. Cromwell idejét és a restauráció éveit válság jellemezte az üvegművesség terén.

1671-ben fordulat következett be. George Ravenscroft új üvegkeveréket állított elő, az ún. ólomüveget. Az eredmény tündöklő fényű, komoly fényvisszaverő képességű és nagyszilárdságú – ezért jól megmunkálható – üveg lett. Az új anyagot nem lehetett olyan vékonyra fújni, mint a velencei kristályt, így új formák és megmunkáló eszközök jelentek meg. Korsókat, palackokat, kelyheket, tálcákat készítettek csiszolt-metszett díszítményekkel, vagy sűrűn egymás mellé helyezett rátétekkel. Jellegzetes angol forma volt még a „posset pot”, amely egy aludttejből, borból, kenyérmorzsából és fűszerekből álló meleg ital tárolására szolgáló csőrős edény volt.

A század végére az angol üvegművesség fő edénytípusai a kelyhek voltak, amelyeknek szára egyszerűsödött. Említésre méltó a tömeggyártásban készített „black bottle”, amelyet egyszerű forma és durva, sötét – de érdekes módon nem fekete, hanem barna vagy zöld - üveg jellemzett. A „fekete palack” egész Európában elterjedt, forradalmasítva a borok és párlatok tárolását és szállítását.

A XVIII. sz.-ban Anglia a világ vezető pénzügyi és tengeri nagyhatalmává vált. A növekvő jólét és gazdagság – többek között – az üvegművességnek is kedvezett. A rokokó új, kecsesebb, egyenes szárú, fonatokkal és légbuborék-erezettel díszített kehelyformákat hozott magával. Egyre jelentősebb lett a vésés és csiszolás alkalmazása, különösen a gőzgépek megjelenését követően. A csiszolást a csillároknál is alkalmazták, amelyek esetében a csiszolt kristályelemek a fény visszaverésével megsokszorozták a fényhatást.

A XIX. sz-ban elkezdődött az üvegkészítés iparosodása, amely az ipari és művészeti ágak különválását hozta magával. A 20-as években terjedt el az ún. szulfidüveg, amelyeket uralkodók, híres emberek portréival, valamint tájképekkel és szimbolikus ábrákkal díszítettek. A szulfidüvegnek azonban semmi köze nem volt a kénvegyületekhez. A portrékat vékony kerámia lapkákból mintázták, amelyeket égetés után közvetlenül – még melegen – ágyaztak az üvegbe. A 30-as években Angliában is megjelent a pácolás technikája.

1845-ben eltörölték az üvegtárgyakra kivetett adót, amelynek következtében a brit termelés néhány éven belül versenyre kelt a kontinenssel. 1860 után megjelent az ún. savmaratás technikája, amely abból állt, hogy az üveget saválló védőréteggel vonták be, majd ebbe rajzolták bele az ábrát, amelyet hidrofluor savval kimarattak.

A század második felének egyik legnagyobb divatja a cameo csiszolás volt. A tárgyak változatossága rendkívül gazdag volt, a vázáktól az üvegfestményeken át az ékszerfüggőkig. Szintén ebben az időszakban néhány kiemelkedő művészegyéniség (pl. William Morris, Christopher Dresser) sok erőfeszítést tett a művészi értékeknek a tömegtermelés hatásaitól való megóvásának ill. a kettő összehangolásának érdekében.

A világháborúk komoly visszaesést okoztak az angol üvegművességnek is. 1956-ban jött létre a Juniper Workshop, amely akkor szinte az egyetlen hely volt a művészi útkeresésre. A hatvanas évek végén az amerikai Sam Herman tartott kurzusokat a Royal College of Art-ban és az ő növendékeiből került ki az ezt követő időszak üvegművészetének aktív magja. Szerencsére a közintézmények és vállalatok szponzorálásának köszönhetően az iparág újból felvirágzott.

A francia üvegművesség

A francia üvegipar a XVI. sz. végéig gyártotta a „verre de fougére”-t, amely a Waldglas megfelelője. A hutákból elsősorban ablaküvegek kerültek ki, amelyet egész Európába exportáltak. A kristályüveg technikáját csak lassan sajátították el, így a luxuscikkeket akkoriban többnyire importálták.

A XVII. sz. –ban sem történt sok újdonság, csak két különleges termékcsalád emelkedett ki a középszerűségből: a csillárok és a tükrök. Bernardo Perotto kísérletezte ki azt az eljárást, amelynek lényege, hogy az üvegmasszát homokkal fedett vaslemezre öntötték, és addig munkálták, amíg tökéletesen sima nem lett. A tükröződő hatást a higannyal és ólomamalgámmal lazított ezüst adta. Az így elérhető nagy méretek és az anyag minőségének sikere egy darabig háttérbe szorította a velencei tükröket.

Említésre érdemes még a „verre filé”, amely nagyon képlékeny, nem átlátszó üveg. Ebből lámpatechnikával készítettek figurákat, először Nevers-ben. Innen terjedt el az egész világon, pl. Muranóban is, ahol más tárgyakat és gyöngyöket is készítettek belőle. (Lámpatechnikával készülnek az Üvegpalota ékszereinek egyedi gyöngyei és az üvegfigurák is!)

A XVIII. sz. második felében az erős velencei hatást felváltotta az angol és a cseh. Ekkor „tört be” Franciaországba az ólomüveg is. A XIX. sz. a csiszolt kristály jegyében kezdődött, alapvetően a cseh technikákat alkalmazva. 1810 körül az európai országok közül Franciaországban tűnt fel először az opálüveg. A tejfehér áttetsző üveget fémoxidok segítségével halvány árnyalatokra színezték, mint pl. a zöld, a rózsaszín, a mályva és a türkiz. A század vége felé a francia üvegipar legjellegzetesebb termékeivé a levélnehezékek váltak. Habár az első darab Muránóban készült (Pietro Bigaglia), a legnagyobb sikereket Franciaországban érte el ez a máig népszerű termék. Belső díszítésüket legtöbbször a természet ihlette: virágok, pillangók, gyümölcsök, állatok, stb.

A századforduló az art nouveau (szecesszió) jegyében telik, amelynek Franciaország a szülőföldje és nevét is az itt megnyitott (1896) Új Művészetek Háza (Maison de l’Art Nouveau) nevű galériáról kapta. Az 1878-1889 közötti párizsi világkiállítások nagy mértékben segítették az új stílus elterjedését. Az art nouveau kiemelkedő alakja Emile Gallé volt, aki szívesen kísérletezett új technikákkal is. Az általa hasznát fő díszítő motívumok a növények és rovarok világához, a kor irodalmának szimbolizmusához és a keleti művészetekhez kötődtek. Nancy-ben alapított iskolájának tagjai maguk is híres művészekké váltak, mint pl. a Daum fivérek.

Az art deco stílus születését az 1925-ös párizsi Dekorációs- és Iparművészetek Nemzetközi kiállításához köthetjük. A szigorú geometriai formákon alapuló irányzat szerencsés időszakban „köszöntött be”, az I. Világháború után, de a nagy gazdasági válság előtt.

Franciaország igen nehezen tudott szakítani az art nouveau és art deco hagyományaival. Az amerikai Studio Glass irányzathoz is csak részben csatlakoztak az ún. modern korban.

A németalföld üvegművessége

A 16-17. században a Németalföld (kb. a mai Benelux államok területe) teljes mértékben velencei hatás alatt állt. Olyannyira, hogy például a Flandriában gyártott üveget szinte lehetetlen megkülönböztetni a muranóitól. Ebből az időszakból talán az ún. Flügelgläser-eket érdemes kiemelni, amely bizarr szárnyas poharak, szeszélyesen kígyózó vagy fonott szárakkal.

A 18. században a velencei hatást lassan felváltotta az angolszász. A vastag ólomüveg csiszolását a holland mesterek ugyanolyan tökélyre fejlesztették, mint a megelőző évszázadokban a velencei technikákat. Ettől kezdve egészen a modern korig hiába kutatunk a művészettörténeti könyvekben kiemelkedő teljesítmények után ebben a térségben. A modern kori üvegművészet kapcsán említésre méltó Hollandiában a leerdami iskola.

A II.Világháború után az iskola követőire nagy hatással volt az amerikai Studio Glass irányzat. Ebben a térségben is bekövetkezik tehát az a folyamat, amelynek révén a nemzeti iskolák helyett a nemzetközi művészeti áramlatok gyakorolnak egyre nagyobb hatást az alkotókra.

A képen Lieve van Stappen „Keresztelő ruhák” (Belgium, 2000) című alkotásai láthatók. A „női témák” iránt érdeklődő művész kísérteties üvegszobrai az elvesztett – megszületett vagy meg sem született - gyermekeket, a veszteség okozta fájdalmat és ürességet szimbolizálják.

Spanyolország üvegművessége

A spanyol üveggyártásra a XV-XVIII. században érdekes kettősség volt jellemző. Az északi térségben – Katalóniában – rendkívül erős volt a velencei hatás. Mind az üveg készítésének, mind pedig díszítésének technikáját „importálták”.

A déli régiókban– pl. Granada és Almeria – súlyos, színes üvegeket készítettek sajátos formavilággal, amelyre a mór, az arab és időnként a keleti minták hatottak. Jellegzetes spanyol forma például

• a cantír: körte formájú, magas körtalapzatra illeszkedő „kétcsőrű” edény. A széles rövid csőrön keresztül megtöltötték, a vékony hosszú csőrön keresztül pedig ittak belőle;

• a porron: szintén körte formájú boroskancsó, felül dugóval elzárt nyílással, karcsú ívelt kiöntővel;

• a jarrita (v. jarra, amely spanyolul vázát jelent): váza vagy „nagy pohár”, amely alul öblös, középen összeszűkül, felfelé tölcsérszerűen „kinyílik”, Körös-körül szépen megmunkált függőleges fogantyúk díszítik;

• az almorratxa: henger alakú rózsavíztartó, amelyből a koszorú alakban elhelyezett szűk nyíláson keresztül spriccelték ki a folyadékot.

1728-ban hozták létra a San Ildefonsó-i üveghutát, amely a század második felében jelentős sikereket ért el. Jellegzetességei elsősorban a színes csiszolt üvegek, az aranyozás és a zománcfestés voltak. Sikereit nem annyira sajátos stílusának, mint inkább a kiterjedt üzlethálózatban való árusításnak köszönhette. Termékei között nagyon ritkák voltak a kifejezetten spanyol darabok.

Az Amerikai Egyesült Államok üvegművessége

Az amerikai üveggyártásra A XIX. sz. technikai fejlődése által kiváltott piacbővülés gyakorolt átütő hatást. Az Európából beáramló termékek ellenére a belföldi kereslet ekkor már képes volt eltartani az egyre nagyobb számban megjelenő hazai hutákat is.

Az amerikai üveggyártás nagy vívmánya a préselt üveg, amelyet 1818-ban készítenek először. A technikai lényege, hogy a megolvasztott üveget a kívánt tárgy alakjának megfelelő formába öntik, majd összepréselik. Ezáltal a csiszoláshoz hasonló díszítésű termékeket voltak képesek előállítani gyorsan és olcsón. Mindemellett természetesen a hagyományos európai technikákat is alkalmazták.

Új üvegféleség volt az amberina is (1883), amely különböző hőmérsékleten más-más színárnyalatúvá vált. Amennyiben a készülő tárgynak csak az egyik oldalát melegítették, akkor a melegített oldal felé egyre sötétedő szép színátmenetet értek el.

1879-től kezdődött az Egyesült Államokban a Tiffany cég története, amely világhírűvé vált. Louis Comfort Tiffany ekkor alapította első cégét, amely néhány év múlva a Tiffany Glass and Decorating Company nevet vette fel. Fő profiljuk lakberendezési tárgyak készítése volt. A társaság a magas színvonalú termékek és a kivételes megbízások révén (mint pl. a Fehér Ház berendezése 1883-ban) hamar ismertté vált. 1893-ban alapítottak üveggyárat Long Island-en, ahol az üveggel foglalkozó források többsége szerint Arthur Nash egy új, szivárványos üveget talált felt, az ún. „favrile” üveget.

Tény azonban, hogy a magyar Pantocsek Valentin Leó már az 1862-es (London), 1867-es (Párizs) és az 1873-as (Bécs) világkiállításokon bemutatta ún. íriszes (vagy „irrizáló”) üvegeit, amelyet Zahn J. György zlatnói üveggyárában kísérletezett ki. Tulajdonképpen a római kori üvegleleteknek a föld fémsói által okozott elváltozása – gyöngyház fénye – volt az, ami inspirálta kutatásait. A szivárványos színeket úgy állították elő, hogy a meleg tárgyra – akár már az égetés alatt – fémsókat permeteztek, amelyek belemaródtak a felszínbe. Az új üveget Tiffany elsősorban ablakokba és a céget oly híressé tévő lámpaburák készítéséhez használta.

A világháborúk korszakára itt is az átmeneti hanyatlás jellemző. A II. Világháborút követően az Egyesült Államokban is megszilárdul az ipari és a művészi üvegkészítés szétválása. Míg 1959-ben még csak tudományos értekezés szintjén beszéltek az üvegről, mint művészeti alapanyagról, addig 1962-ben a technikai feltételek is megteremtődtek egy újfajta irányzat térnyeréséhez. Dominick Labino egy kisméretű, laboratóriumokban és kisebb műhelyekben is használható kemencét talált fel, amely megszüntette a művészeknek az ipari kohóktól való függését.

Ezt követően indult útjára a Studio Glass, amely „megszabadította” az üveget a funkcionalitástól és a művészi önkifejezés eszközévé tette. A „stúdióüveg” minden esetben a művész által saját kezűleg készített alkotást jelent. Az új irányzat központjai az egyetemek és jól felszerelt laboratóriumaik. A folyóiratok és kiállítások lehetővé teszik a technikai információk cseréjét és érdekes kísérletek eredményeinek bemutatását. Nem véletlen tehát, hogy a világ átlagát messze meghaladó anyagi helyzetű Egyesült Államok a mai napig kivételes szerepet játszik az üvegművészetben.

FORRÁS:

Luca Melegati: Az üveg, Officina Nova Kiadó 1995

Glassway: www.glassway.org

Corning Museum of Glass: www.cmog.org

Islamic Art: www.lacma.org

Rijskmuseum, Amsterdam: www.rijskmuseum.nl

The Getty Center Los Angeles: www.getty.edu

Glassmaking & Glassmakers: www.sha.org

The British Museum: www.thebritishmuseum.ac.uk

Museo del Perfum, Barcelona: www.museodelperfum.com

El Museo Arqueológico de Granada:

ww.juntadeandalucia.es/cultura/museos/MAEGR

Digital Egypt for Universities: www.digitalegypt.ucl.ac.uk

Suntory Museum of Art: www.suntory.com

A szecesszió művészete:

www.bibl.u-szeged.hu/inf/szakdoli/2003/puskas/

Iparművészeti Múzeum: www.imm.hu

Sasson Ancient Art, Jerusalem: www.sassonancientart.com

Illinois State Museum: www.museum.state.il.us

Museum of Decorative Arts in Prague: www.upm.cz

Museum of Glass Tacoma, Washington: www.museumofglass.org

Museum of Glass and Jewellery in Jablonec nad Nisou:

www.msb-jablonec.cz

Victoria and Albert Museum, London: www.vam.ac.uk

The Metropolitan Museum of Art: www.metmuseum.org

www.great-glass.co.uk

www.octogon.hu

www.artnet.com

www.idverre.net

www.jugendheim-gersbach.de

www.archeogate.org