Dumálgattunk, eszegettünk és iszogattunk is. A világ nagy dolgai mellett a mi kis életünk dolgai is szóba kerültek, így hát a boltocska is. Amikor a közterületi állapotokról meséltem, szinte egyszerre hördültek fel: „Mi van veled? Nem úgy ismerünk, mint aki nem tud megoldani egy ilyen apró-cseprő dolgot!!!”
Éjfél felé járt és hát jókedvűek voltunk. Jöttek a mentő ötletek, tréfásak és komolyak is, mint a zacskó osztogatás, fényképezés, tövises növény ültetése, stb. Rá kellett jönnünk, hogy csak erőszakos, vagy annak felfogható megoldás létezik. Hiába gondoljuk mi, hogy például zacskót osztogatni intelligens megoldás. Amikor egy kétajtós ruhásszekrény felépítésű gazdinak zacskót nyomnál a kezébe, hogy ugyan szedje már fel, azt ő biztosan agresszív lépésként értékeli és nagy valószínűséggel egyenszilárdságú válaszlépést fog tenni.
Aztán lehet még feljelentéssel fenyegetődzni, azon meg mindenki röhögni fog, mert úgy felesleges, ahogy van. Lehet tövises ágacskákkal körbevenni a szigetet, de miért a vétlen kutya bűnhődjön? Lennének még intelligens megoldások is, de azt meg intelligens, törvénytisztelő embereknek találták ki. De itt nem csak a kutyák sz…..k a közterület tisztáságára és kultúrált látványára, hanem - szerencsére egyelőre még képletes értelemben - a gazdik is.
Szóval elég hamar be kellett látnunk, hogy nincs eszköz a kezünkben a kutyakaki-mentesítéshez. Így aztán a végszó a társaság egyik tagjának végső elkeseredésében benyögött ötlete lett: „Szúrj le egy kis fejfát és írd rá: Buksi, tegnap sz…t itt utoljára!” Már csak azért is ez lett végszó, mert a röhögéstől hosszú percekig nem jutottunk szóhoz.
