Lehet, hogy ezzel csalódást okozok, de nem vagyok sem jogász, sem orvos. A Budapesti Műszaki Egyetemen végeztem közlekedésmérnökként és a mérnöki oklevél után 3 évvel a doktorit is ott vettem át. 10 évet dolgoztam eredeti szakmámban – a közlekedésben – majd egy nagy csavarral a távközlésbe kerültem, közben gazdasági diplomát is szerezve.
A következő 10 évemet a távközlésben töltöttem, kisebb és nagyobb, közismert és kevésbé nagynevű cégeknél dolgozván. Szerettem ezt a világot, mert érdekes alkotó munkát lehetett végezni. Csakhogy elkövetkezett itt is a rohamos növekedés utáni stagnálás, amely tulajdonosváltásokat és átszervezéseket eredményezett. Állandó túlórázás, stressz, áskálódás, fúrás, robotszerű munkavégzés…. Ez lépett az alkotó munka helyébe. Mégis csináltam, reménykedtem, de egyszer csak – nem egészen saját kezdeményezésre – kívül találtam magamat a megszokott „office”-on.
Először csúnyákat gondoltam, többé-kevésbé az egész világot illetően. Eltelt jó néhány hónap, mire a lehetőséget kezdtem látni a helyzetben. Az üveg ékszerekbe 2004-ben szerettem bele - Prágában járva - és azóta is ott motoszkált bennem, hogy ez nekem való dolog lenne. 20 év után végre valami nőies dolog! És hiába mondta Petőfi, hogy
„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!”
Én belefogtam. No nem könnyelműen, de azért nem is túl óvatosan. Most is sokat dolgozom, talán még annál is többet. Most is van stressz bőven, de egyvalami biztos nincsen: fúrás. Részben, mert önmagát az ember nem fúrja, részben meg ki lenne olyan elmebeteg, aki engem akarna megfúrni, és üveggyöngyről üveggyöngyre felépíteni az Üvegpalotát? Senki, mert ez az én saját „különbejáratú” álmom.
