Kelet vagy nyugat? - avagy hol hasad a magyar tudat?

...de azért nem árt, ha van egy erős kormányunk, amely rendet tesz (helyettünk). Vagy például szívből utáljuk a multikat, de sikítva és lobogó hajjal rohanunk mindenféle akcióban és hitelből értékén felül árazott cuccokat venni.

Az én kedvencem azonban a „nyugat-kelet szindróma”. A fenti tudathasadástól szenvedő ember munkavállalóként azt vallja, hogy a „nyugathoz” tartozunk. Talán abban egyet érthetünk, hogy találni 100 olyan embert Magyarországon, aki a saját bevallása szerint annyit keres, amennyit érdemel, szinte lehetetlen vállalkozás. Évtizedek óta a „nyugati életszínvonalra” áhítozunk, amelynek alapja, hogy olyan fizetéseket is kapjunk. Bármikor valamely szakmai csoport bérezéséről van szó a médiában, mindig az angol, a német, a svájci stb. fizetések hasonlítunk és soha nem a fülöp-szigeteki színvonalhoz.

Nincs is ezzel baj. Viszont amikor más emberek munkájáról és annak értékéről van szó, akkor jobban szeretünk a keleti dolgokhoz hasonlítani. Vagyis, amikor vásárolni megyünk, akkor jobban szeretjük, ha az árak inkább a kínaihoz hasonlítanak. (Vannak persze kivételek, mint pl. az androidos telefon, a házimozi, a Led TV, az energia ital, a chips, a digitális fényképezőgép, amelyekért többet is hajlandóak vagyunk fizetni, mint amennyiért tőlünk nyugatra kapható.)

De suszterként maradok a kaptafánál! Amikor egy nyakláncomra azt mondják, hogy „deeee eeeeez ooooolyaaaaan drááááágaaaaa”, akkor kíváncsiságból – ha éppen olyan kedvem van - rá szoktam kérdezni, hogy szerinte mennyibe kellene kerülnie. No, abból az árból, amit ilyenkor mondanak úgy kb. 40-200 Ft közötti órabér szokott kikerekedni, az anyagköltség nélkül. Csak az ékszerre … Ex works paritáson. (Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ha a gyártás helyén vesszük meg, és nem számolunk semmiféle egyéb költséget.)

Szeretném kihangsúlyozni, hogy maximálisan megértem és nagyon sajnálom, ha valaki nem engedhet meg magának egy néhány ezer Ft-os nyakláncot. Nem mondom, hogy ez így rendben van, de kénytelenek vagyunk elfogadni.

Az frusztráló hogy az emberek komoly hányada úgy gondolja, hogy az ő munkája „nyugati bért” érdemel, a másokéért pedig elég „keleti árat” fizetni. Ez a tudathasadás.

Miközben a csapból is az folyik, hogy „hülye azért nem vagyok”, amikor 1000 %-os profitmargint tartalmazó tucatárut veszek, addig a kézműves munkának egy fikarcnyi becsülete sincs, és teljes szakmák vannak eltűnőben. Ez meg a tudathasadás a négyzeten.

Huhh, na ezt is kiírtam végre magamból ...