Megígértem Margónak, hogy elhozom a Hagyományok Házából a zsűrizésre leadott ékszereit. Itt lakom Budapesten. Miért neki kellene Szolnokról ide utaznia értük? Az utazás mindjárt úgy kezdődött, hogy a busz elment a menetrendhez képest előbb, így negyed órát szobroztam a megállóban.
Végre aztán odazötykölődtem, és a főépületben kezdtem az érdeklődést. Onnan a „bemutatóterembe” küldtek. Csak úgy nem lehet bemenni, csengetni kell és „pofára” eldöntik bemehetsz-e. (Mondjuk ezt megértem.) Beléptem és láttam ám a pulton belül is és kívül is egy-egy hiányos fogsorú hölgyet. A pulton belül álló egy kis türelmet kért. Hát persze - gondoltam – csak szép sorjában. Aztán enyhe megdöbbenésemre folytatták a bekéredzkedésem előtti diskurzust. Mit gondolsz Kedves Olvasóm, miről szólt? Természetesen a „hagyományokról”, miről is szólhatott volna egy párbeszéd másról eme magasztos helyen. Vagyis hurkának és sült kolbásznak az ő mély és hagyománytisztelő kedvelésiről.
Midőn elzengett a fennkölt óda a nemes étkekről és az utolsó lágy hanghullámok is elenyésztek a téma keltette meghatott csöndben (mondjuk én nem a meghatottságtól hallgattam, hanem inkább), kérdezte meg a pulton onnan álló hölgy, hogy mi járatban is volnék. Előadtam szép sorjában, hogy én biz ennek és annak a hölgynek az ő szépségesen szép, zsűrizésre leadott gyöngyeiért jövék.
„Itt lesznek azok valahol” felkiáltással hátrabaktatott egy másik helységbe, majd kisvártatva megjelent markában egy ékszercsombékkal. Marokra fogta a hét nyakláncot, ujjai között itt-ott kilógtak, majd leakolbólintotta elém a pultra. Már közeledtének látványára is összerándultam, de ahogy a gyöngyök megcsörrentek a pulton, attól végképp kirojtosodtak az idegeim.
Elkezdtem kibogozgatni őket és észrevettem, hogy némelyiket öntapadós matricával tapasztották telibe. Kissé indignáltam jeleztem nemtetszésemet, mire a válasz az volt, hogy a fotózáshoz ez feltétlenül szükséges. Mármint összeragacsolni más ékszereit. Tovább rendezgettem szegényeket és rákérdeztem a csomagolásra. (Margó nagy szeretettel bánik a gyöngyeivel, mindig gondosan becsomagol mindent, kizárt hogy a markában hozta volna idáig édes gyermekeit.)
Nagy dérrel-dúrral ismét hátra el, mormogva keresgél, majd előjön a csomagoló anyagokkal. Egyesével kezdtem a kis kartonlapokra ráapplikálni és a védőfóliával betakargatni őket, miközben rákérdeztem a zsűrizés eredményére. A hölgy ábrázatán látszott, hogy teljességgel felesleges cécónak minősíti a tevékenységemet, és rántott egyet vállán, mondván, majd írásban megkapjuk az eredményt. No, ennyit mára a hagyományokról!
Már szaladtam is tovább, metróba le, Deákon átszállás. Álltunk, álltunk a szerelvényben, de nem indult. „Kis türelmet!” – csattant fel egy türelmetlen hang a hangszórókban. Az utasok lazítottak a testtartáson és én is elengedtem a kétméteresekre méretezett kapaszkodót, hogy beinduljon a vérkeringés a karomban.” Még egy kis türelmet!” – hallatszott ismét, már kissé hisztérikusan. Az „utastömeg” most halkan felmordult és izegni-mozogni kezdett. Aztán ostorcsapásként ért az ellentmondást nem tűrő kiáltás: „Kérem az utasokat, hogy hagyják el a szerelvényt!”
Egy-két hangosabb megjegyzéstől kísérve kiszálltunk és várakozó álláspontra helyezkedtünk a peronon. Volt már ilyen, biztos hibás a szerelvény, ki kell sorolni, majd jön a következő. Egy maximum 10 perces késedelem reményében több száz ember ácsorgott a peronon, ellenkező utasítás hiányában.
De azért mindig akad kíváncsiskodó. Meg is állította a kikászolódó vezetőt és kérdezett, hogy most mi lészen? „Hát föl köll menni, aztán majd valahonnan indul busz!” – hangzott az egyetlen utas tájékoztatásnak szánt mondat az alagútban. (A kíváncsi nélkül vajon meddig álltunk volna ott?) Néhányan, akik hallottuk, megindultunk, majd nyomunkban rosszat sejtve az egész nyáj is.
A felszínre kerülve – elvakítva a napsütéstől – kutattunk olyan helyek után, amelyek potenciális megállói lehetnek a metrópótlónak. A legközelebbi buszmegállóban először csak néhányan álltunk, de működésbe lépett a tömegvonzás törvénye: az a néhány ember tömeget vonzott oda. Mindenki azt gondolta, hogy a másik tud valamit.
Aztán megjelent egy (igen egy) darab üres busz, elhúzott a tömeg előtt és harminc méterre tőlünk kinyitotta az ajtót. „Metrópótló busz lesz!” - hangzott a szinte vidám kiáltás a bemondóban. És ezen a ponton egyszer csak varázsütésre megváltozott a nyáj és átalakult ostromló hadsereggé. Rohamra indultak, elfoglalni a buszt. De nem két hadsereg harcolt egymás ellen, hanem annyi hadseregecske, ahányan csak voltunk. A szemfülesebbek és gyorsak – na meg azok, akik egy röpke pillanatig sem hitték, hogy mindjárt jön a következő – pillanatok alatt ellepték a buszt, köztük én is ott voltam. Hát levegőt nem nagyon vettünk és a veséinket is közelebb húztuk a gerincünkhöz, hátha így mások nem tudnak belekönyökölni, így aztán lassacskán el tudtunk indulni.
Igen ám, de mire elértük a Kálvin teret, addigra már az onnan kipaterolt többszáz ember is ott állt lesben. De hát nincs az a tömött busz, amelyre még 8-10 utas ne férne fel (min. 2 fő/ajtó). Aztán a Ferenc körútnál ismét. Mivel már a Kálvin téren helyezkedni kezdtem, csak kb. hatan választottak el az ajtótól, mire a Klinikákhoz értünk.
Azt hittem, hogy talán nem lesz gond a leszállás. Csakhogy senki nem mert leszállni, félve attól, hogy vissza már nem tud majd. Szóval nem mozdult senki. A harmadik „szeretnék leszállni” után a hátizsákomat szorosan magamhoz szorítva összegömbölyödtem és élénk szitkozódástól kísérve lavinaként kizúdultam a járműből. Megittasodva a győzelemtől és attól, hogy végre kapok levegőt (mégha az az Üllői út levegője is) szapora léptekkel indultam a Bokréta utca felé.
Alig tettem meg 5-6 lépést vörös nyakkendős fiatalemberek csoportjába keveredtem. Egyikük a kezembe nyomott egy kis csomagocskát. Hirtelen nem tudtam mi az, majd szemrevételezéssel megállapítottam, hogy egy toll, egy jegyzetfüzet és egy MSZP-s szórólap. Egy adófizetői pénzen vett toll, egy adófizetői pénzen vett jegyzetfüzet és egy adófizetői pénzen nyomott szórólap.
Tudom, hogy helyközi önkormányzati választások lesznek Ferencvárosban, de nem lévén helyi lakos, belemélyedés helyett rögtön vissza is adtam a csomagot. És akkor felkerült a hab az elmúlt két óra tortájára, vagy a pont az i-re, amely után már nincs is több szónak helye. Azt mondta ez egyik zselés hajú, vörös nyakis, vigéc kinézetű kölyköcske, hogy (idézem): PEDIG NEKED IS VÖRÖS A SÁLAD!
