Zöldkultúra ismét, avagy mire elég az iparűzési adó?

Szerdára csinos szemétkupac gyűlt össze a tövében. Csütörtökön – esős nap volt – elvitték a tetejéről a „kissé” megrogyott esernyőt. Péntekre az eső és a szél szétterítette a kupac alkotó elemeit a környező kb. 30-40 négyzetméteren. Szokásos esetben összesöpröm a környéket, de most már egy hete nincs hova tenni, amit összesöpörnék.

Mindennap elhatároztam, hogy másnap elhozom a fényképezőgépet és megörökítem a ferencvárosi csendéletet. Szombaton volt a napja, hogy nem felejtettem el, így ez a napló bejegyzés képregényhez hasonló lett. A szemétkupac több nézőpontból:

Feltehetően már a jövő évi – de az idén előlegként részben beszedett - iparűzési adóm is elfogyott, ezért nem tudják eltakarítani.

A bolt előtti jobb sorsra érdemes „zöldsziget” (amelyről már írtam egyszer) szegélyéből szinte már alig maradt valami az út felőli oldalon:

A fa körüli növényeket a férjemmel ültettük, kb. 3-4 kg kutyagumi eltávolítását követően. Az egyik tövet azóta újraültettük, mert egy héten belül egyszerűn kihúzták a földből és elvitték.

A kis szigetet egy ronda, ámde praktikusnak gondolt kerítésfélével vettük körül, hogy legalább addig védje szerencsétlen növénykéket, amíg megerősödnek.

De a kiskutyák átbújnak alatta, a nagyok meg átvizelnek felette. Közben a „gondos gazdik” kaján képpel néznek be a boltba rám a kirakaton keresztül. Arcukra valami ilyesmi van írva: „Ha fejre állsz kisanyám, akkor is ide sz…unk! Ez itt a MI UTCÁNK, azt csinálunk vele, amit akarunk!” Egy kutyás öregúr még a használt papír zsebkendőkkel teli zsebét is rendszeresen odaüríti, akkor is, ha van hely a szemetes kosárban.

Én meg folytatom a sziszifuszi  erőfeszítést az ÉN UTCÁMÉRT …