Nagyon jól eligazodom a térképeken, szeretem is őket és még a lenyúlfarkincányibb kiruccanás előtt is előre megnézegetem hol fogok járni. Néhány napot Csehországban töltöttem árubeszerzési célzattal és most sem tettem másképp. Az új üzleti  partnerek „szálláshelyét” megkerestem a térképen és ki is nyomtattam őket.

Valahogy mégis  elkeveredtünk (férjem és fiam mindig elkísér). Letértünk valahol a jó irányról és egyszerűen lementünk a kinyomtatott térképszelvényről. És hát az jó dolog, ha az ember tudja hova megy, de ha nem tudja hol van, akkor nem sokat tud vele kezdeni. Még térkép híján is szinte meg szoktam érezni, hogy merre kell menni, de most sehol nem volt ez az x. érzékem. Egyszerűen fogalmam sem volt arról, hol vagyunk és ez nem tett jót az egómnak!

Kénytelen-kelletlen elő kellet venni a kérdezősködős módszert. Most örültem a dugónak és kipattanva a kocsiból megkérdeztem a mögöttünk álló busz sofőrjét. Anyanyelvi szintű cseh nyelvtudással ráböktem az ujjammal a térképen a keresett utcára és kérdően rámeredtem. Ő pedig anyanyelvi szintű magyar tudással integetett, hogy először balra, majd rögtön jobbra.

Meg is fogadtuk a tanácsát és egy belvárosi aprócska térre jutottunk. Ott megint csak kiugrottam és most egy fiatal pár orra alá dugtam a  térképet. Ők beszéltek angolul és a terecskéből nyíló utca végén álló hatalmas sárga munkagépre böktek, hogy mögötte van az utca.

Szuper! Leparkoltunk a szétbombázott környéken és beugráltam az árkokon keresztül a munkagép mögé. Volt is ott utca, de névtábla az nem volt, így most egy bankfiókból kilépő hölgyre vetettem magam. Ő biztosított róla, hogy jó helyen járok.

Na, most már csak a házszám volt hátra. Nekem a 128/21-es kellett volna, de ilyen nem volt. Volt 492/67, majd rögtön mellette a 121/16, vele szemben pedig 235/42. Sem növekedést, sem csökkenést, sem bármilyen matematikai rendszert nem lehetett felfedezni a számozásban. Mintha egy tornádó felemelte volna a házakat és össze-vissza rakta volna le őket. Az én számom egyszerűen sehol sem volt.

A családom elég lakonikusan pislogott. Körülnéztem, hogy kitől lehetne segítséget kérni. Valamelyik bennszülött csak tudja mi folyik itt! És egyszer csak megláttam a Tűzoltóságot és előtte a TŰZOLTÓ-t. Tökéletes! Egy tűzoltó csak ismeri legalább a parancsnokság utcáját.

Ráköszöntem és megállapítottam, hogy folyékonyan beszél angolul. Kezdtem örülni és mutattam neki a címet. A kezébe vette a papírt és eliramodott először az utcán fel, majd le. Nem találta. Benyitott a boltokba, az étterembe, megkérdezte, de sehol nem tudták hol a 128/21 és az ékszer bemutató terem. Valamint mormolt a régi és az új számozásról, de nem tudtam mit ért régi alatt. Lehet, hogy még a középkorban számozták és az újabb épületeket mindig kettő közé építették?

No, 20 perces keresgélés után meghívott az irodájába egy közös Internetes  keresgélésre. Meg is találtuk a címet és céget, meg a telefonszámot is. A saját asztali  telefonjáról felhívta őket, felvázolta a helyzetet (többször használva a „madarsko” szót) és kiderült, hogy a Tűzoltósággal szemben az új házban van a bemutatóterem, de hátul van a bejárat.

Szóval a tűzoltó megoldotta a helyzetet. Csehország egy kicsi városkájában egy tűzoltó kedves volt, segítőkész, beszélt angolul, helyén volt az esze és segített a bajban. Neki köszönhetően ma új ékszerekkel kedveskedhetek vásárlóimnak.