Bár teljesen reménytelennek tűnt, hogy bármit is tehetek a bolt ajtajában való leparkolás ellen, egy nap a dossziémba tettem a fényképeket és beballagtam a Polgármesteri Hivatalba. Kiderítettem melyik az a „különleges ügyosztály”, ahol talán segíthetnek. Bekopogtam és az ott dolgozó hölgyeknek megmutattam a képeket. Ők nem vonogatták a vállukat, és nem dobtak ki, hanem meglehetős együttérzéssel latolgatták, hogy egy nagy virágtartót, vagy – az utcát egyéb helyeken is szegélyező – oszlopot tegyenek-e ki. Megígérték, hogy segítenek. Aztán hetek teltek el és én beletörődtem, hogy nem lesz ebből semmi.
Egyszer csak, ahogy egyik nap a bolt felé baktattam, megláttam a zöld oszlopot, éppen a lehető legtökéletesebb helyen ahhoz, hogy a bolt elé való beparkolást megakadályozza. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Kettőkor nyitottam, úgy fél háromkor már koppant az első „cserebogár” az oszlopon. Gyakorlatilag meg sem nézte, hogy van-e ott valami, csak becsűrte az autót a feltehetően megszokott helyre. Az oszlop kb. 10 fokban megdőlt, a még friss betont szétnyomta. „Cserebogár” káromkodva el …
Visszaállítottam az oszlopot függőlegesbe, visszanyomkodtam a betont a helyére és egy kicsit meg is locsoltam. Hangyányi építőipari tapasztalatom is elég volt ahhoz, hogy tudjam, ez a beton valószínűleg már kipereg majd innen. Aztán egy óra múlva ismét koppant egy „cserebogár” …. Az oszlop ismét megdőlt, a betont ismét szétnyomta. Megint mentem, megint visszaállítottam az oszlopot, megint visszatömködtem a betont.
Napokig tartott a cserebogár invázió, a beton közben valóban szétporladt és az oszlop félzsoldérosan meredt ki a talajból. Persze az a kb. 20 cm mélyre való „leszúrása” és max. 2 liternyi betonnal való körbekörítése nem tudott ellenállni ekkora „terhelésnek”. Aztán egy késő délután jött egy nagyobb teherautó, a sofőrje kipattant, kirántotta az oszlopot a helyéről, le…ta a fal mellé és betolatott a bolt elé. Arcán diadalittas kifejezés jelent meg. Komoly hőstettnek gondolta ezt a megoldást. Akár Nagy Sándor zseniális leszármazottjának is tekinthette volna magát, ha történetesen tudja ki volt Nagy Sándor. Közben megjelent két suhanc is, akik éppen költöztek, azért hívták a teherautót.
Megpróbáltam őket arrébb tessékelni és persze nemtetszésemet is kifejeztem az oszlop eltávolítása miatt. Kb. úgy tettek, mintha ott sem lennék, sem én, sem a bolt, sem az oszlop (ja, bocs, utóbbi már tényleg nem volt ott). Talán valami olyasmit mormogtak, hogy ők nem tehetnek arról, ha ebben az utcában egyáltalában nem lehet parkolni. Igaz! Az utcát úgy sikerült megtervezni és kivitelezni, hogy sem költözködni, sem csomagot hozni, sem egy nagyobb háztartási gépet leszállítani nem lehet. De erről én sem tehetek. Meg arról sem, hogy pechemre az utca azon szakaszán, csak az én boltom előtt lehet legalább a tilosban megállni.
A helyzet az, hogy felment a vérnyomásom és kihívtam a rendőröket. Szerencsétlenségükre semmi kifogást nem tudtak kitalálni, mert – nem lévén más intézkedést igénylő eset - kivételesen szabad volt „A” járőr kocsijuk. Kijöttek, felmérték a tényállást és magasról tettek rá. Az egyik „aranyifjú” megígérte nekik, hogy majd „visszacementezi” az oszlopot és ők ezzel lezártnak tekintették az ügyet. Takonypócunk éppen annyiszor „cementezte” vissza az oszlopot, mint Te kedves Olvasóm! Persze senki a pillanat töredékéig sem hitte, hogy megteszi, sem én, sem a rendőr, de legalább volt ürügy a semmittevésre.
Ettől kezdve szabad volt a vásár! Minden autós jött, kikapta az oszlopot, le….ta a fal mellé és beállt. Aztán mire szabiról visszajöttem az oszlop el is tűnt. Vagy a „fémgyűjtés” áldozata lett, vagy valaki még azt is megunta, hogy ki kellett vennie a tilosban parkoláshoz. Szóval szegény zöld oszlopnak rövid időt szabott ki a sors és magyarországi közállapotok, amelyben mindenki – a kivételektől bocsánatot kérek – tesz a környezetére és főképpen másokra. Próbálhatsz tenni ellene, de csak nevetséges Don Quijote lehetsz. Az állam nem ér rá az én kis hülye jogaimmal foglalkozni, az államnak (ennél) NAGY(obb) DOLGA van.
